A júliusi kánikula elől a nyaraló hűvösébe menekültem. Egy sárga nádfotel mélyére merülve, mozdulatlanul próbáltam magam észrevétlenné tenni és átvészelni a hőség megpróbáltatásait. Nem sok idő telhetett így el, amikor egy kisgyerek szaladt át a teraszon, a csukott üvegajtó előtt. Futtában egy pillanatra megtorpant és felém fordult. Mintha megérezte volna, hogy odabentről valaki nézi őt. Azután elinalt. Egy perc sem telt el, amíg a kis házat körbeérte, és akár ha egy filmkockáit forgatták volna le újra, pontosan megismétlődött a jelenet. A gyerek elrohant a teraszajtó előtt, majd egy pillanatra megállt, feszülten, moccanatlan figyelt befelé. Szeme a déli verőfényhez szokott, így a tükröződő üveg felülete és a szobában derengő félhomály láthatatlanná tett engem. De ösztöne ez a finom, érzékeny kis műszer pontosan jelezte: valaki van odabent.
Közelebb lépett és az ajtó hűvös üvegének nyomva az orrát, kíváncsian lesett be a sötét szobába. Nem tudom, észrevett-e de egy pillanat múlva már rohant is tovább. Az orra és a szája helyén két kicsi pára- szárnyacskát hagyott ott a lélegzete. Egy apró, fehér párapillangót. Ám néhány pillanat múlva az is elillant, tovarebbent.
Bent a fotel mélyén arra gondoltam, pont ilyen az életünk. Szaladgálunk ide-oda a ház körül és van úgy, hogy megsejtjük, néha tisztán érezzük is, valahonnan figyel minket valaki. És, amikor vaksin, hunyorogva orrunkat az üveghez nyomva megpróbáljuk kilesni őt, – mi valamennyien megcsináljuk a magunk kis lélekpillangóit, amelyek nem sokkal utánunk ugyanígy libbennek el az üvegről.