Ádám és Éva
Szelíd farkasunkat felfaltuk a télen.
Utolsó jószágunk volt, nem is menekült,
Értetlen iszonyat könnye ült szemében,
amikor a kés éle a torkának feszült.
S mi megmaradtunk, tűrni tovább a telet.
De eljött a nap, és egymást kezdtük enni.
Eleinte még csak a friss tetemeket.
Beláttuk: a halál az életet jelenti,
s amikor a vének, gyengék jöttek sorra,
lett hit és himnusz is – túlélni a halált.
Szerencsés volt, kit a balta álmában talált.
Szerencsésebb ki jóllakva tért nyugovóra.
Tudta jól, végül Apa, Anya csak abból lehet,
aki mindenki húsából evett már egy keveset.