Írások

Üdv a harcosoknak!
Én bátor nem vagyok,
de nincs bennem félelem.
Kérges a tenyerem
és arcomra a napok,
már jeleket karcolnak.

Beledöglök, oly unalmas minden.
Látva ezt a sivár, csóró létet,
Minek örülnék, rendben semmi sincsen,
S vakhit rajtam, sajnos nem segíthet.
Egy eszelős cseszi el életünk.

Anno Domine 1955-ben,
megszülettem Budapesten.
És mióta, lelkem is van,
s bőröm alá gyűlnek évek,
én azóta meg nem unva,
szüntelen és szakadatlan, tiszta erőből élek.

Szelíd, békésen hullámzó azúr.
Határtalan napsütötte tenger.
Törékeny bárka ring, nincsen ember
rajta. – Az árbóca ég felé szúr.

Egyszer talán értelmet nyer minden.
S az okoknak végül céljuk is lehet.
Valahonnan, talán előkerül Isten,
és elárulja végre mire szövetkezett

Én vagyok én, te vagy Te.
Miatyánkivagyamennyekbe’ ?
Te vagyok én, én vagyok Te.
A porban nyomaid követve.

Nézd, a levél kihajt, bár a törzs rég kiégett.
Így kapaszkodik mohón belénk is az élet.
És még sincs már hitünk, se istenünk.
Semmit sem tudunk, csak van, amit ismerünk.

Mocskos a vizük, a levegő mérgezett.
Büdös felhők mögé bújik a Nap,
s ha kitör odújából karmol, harap,
bőrükre rámar rákos bélyeget.

Negyvenöt éves volt, éppen mint a század.
A pályaudvar mellett lakott a család.
A gyerekek este még nem kaptak vacsorát,
mikor bomba találta el a szomszéd házat.

Nagyapám szájában, mint mécsben végül,
a szesz párája, lángra gyulladt kéken.
Így lobbant el lelke ott hagyva emlékül,
930 táján az elszakadt Felvidéken.